Szívszorító büszkeség

Barnabásunk egyedül alszik el. (Pontosabban a kis oroszlánjával, ami nélkül élni nem lehet.).
Azoknak, akiknél sosem volt gond az alvás, akiknek a kezdetektől egyedül alszik el a babájuk és a hosszú, gyakran több órás ringátosokban sosem volt részük, furcsa lehet, hogy ennek egy bejegyzést szentelek. Az a szülő azonban, akinek hozzánk hasonlóan minden altatás egy tortúra volt, tudja, hogy miért nagy szó ez: megtanult elaludni. Hiszen a babáknak mint minden mást, ezt is meg kell tanulni, meg kell tanítani.

A tanításra sok módszert ajánlanak különböző szakemberek. Szinte mindet olvastam, de egyiket sem alkalmaztam. Azt ugyanis mindegyik leszögezi, hogy ha sír a baba, akkor sem szabad kivenni a kiságyból. Na ez nekem nem menne, így meg sem próbáltam.
Fél éves koráig ringattuk, gyakran órákat. Barnabás ekkor már közel nyolc kilót nyomott, görccsel a karomban már nem volt olyan meghitt és romantikus a ritmikus hintázás. Ezután jött a nagy ágyon, anya vagy apa mellett, ráérősebb estéken kettőjük között, simogatásukat élvezve elalvás (hozzáteszem minden sírás nélküli volt az átmenet). Volt, hogy öt perc kellett ahhoz, hogy álomba szenderüljön és vihessük a saját kis ágyikójába, de az is előfordult, hogy másfél órát vártunk az álommanókra. Mégsem vágytunk igazán arra, hogy megtanuljon egyedül elaludni. Nem siettettük a dolgot.
Élveztük, ahogy kezünket szorítva, minket ölelve lassul és mélyül a szuszogása. Mosolyra derített, ahogy elnehezülnek hosszú szempillái, ahogy le-lecsukódnak őzike szemei, majd megadják magukat az álommanók hozta álompornak. S ahogy elernyednek aprócska kezei, ahogy megszabadul kis oroszlánja ujjai szorításától. Ha sok dolgom volt, rögtön vittem be az ágyikójába, de többnyire engedtem inkább a csábításnak és hosszú percekig gyönyörködtem a félhomályban az angyali arcocskában. Láttam rajta, távol jár már, mégis érzi, hogy ott vagyok vele, vigyázok rá, őrzöm álmát.
Életem legmeghittebb estéi voltak ezek. Egy kicsit sem éreztem tehernek, inkább szeretettel gondoltam arra, hogy karjaim közt érzi magát biztonságban, hozzám simulva, szívdobogásomat hallva tudja nyugodtan álomra hajtani a fejét. Ezért is érzek a büszkeség mellett szívszorító fájdalmat...

Az  anyaság nem fekete vagy fehér, érzések eddig soha át nem élt, árnyalt sorozata. Barnabás jövő héten lesz tizennégy hónapos. Nagy idő ez egy kis ember életében. Ennyi idő alatt megtanult egyedül elaludni, többé kevésbé egyedül kanalaz, a szomjoltáshoz sem szorul már a segítségemre. Szól, ha van "phü", megért szinte mindent és megérteti magát. Ül, megy, szalad. Cipőt hord, fogat mos. Megvannak a kedvenc ruhái és tudtamra adja, ha bizony azt akarja felvenni. Büszke vagyok, hogy ilyen okos, hogy gyorsan tanul. Örömmel látom, hogy szépen fejlődik, minden nap valamilyen új tudománnyal nevettet meg.
A büszkeség mellett mégis ott szunnyad a szívemben a fájdalom, s esténként hagyom, hogy feléledjen. Amikor már nem kell tudásáért, ügyességért, találékonyságáért, bátorságáért megtapsolnom  és megpuszilnom, amikor nem kell nevetne néznem, ahogy századszor is felemeli az üvegét csak azért, hogy megmutassa, egyedül is tud inni. Amikor kis Barnabásommal együtt ezek a tudományok is pihennek, átadom a büszkeség helyét egy mély sóhajnak. Felidézem a pillanatot, amikor még hozzám bújva, ölemben evett, amikor még mindenféle segítség nélkül kellett kitalálnom, mire vágyik, amikor még alig-alig mozogva feküdt, amikor még foga sem volt. És amikor még karjaimban, majd karjaim óvó ölelésében, kezem melegével a kis buksiján aludt el.
Furcsa kettősség ez: büszkeség és fájdalom egyszerre. Visszaemlékezés után ezek a pillanatok bekerülnek a múlt emlékei közé. Tudom, mindez már örökre a miénk, ha el  is múlt, el nem veheti senki. Ettől a gondolattal a fájdalom elillan, helyét visszaköveteli magának a büszkeség. Átadva magam akaratának odasétálok "kis nagyfiam" ágya mellé, s csakúgy, mint amikor mellettem feküdt, ámulattal nézem angyali arcocskáját. Megpuszilom meleg, bársonyos kis pofiját, keze ügyébe készítem kis oroszlánját. Lefekszem én is. Pihennem kell, hogy holnap újra őszintén tudjak vele nevetni.
Este, fürdés közben napok óta azzal próbálkozik, hogy ő is le tudjon spriccelni engem, ne csak én őt. Holnap szerintem sikerül neki, s akkor büszkén fogok nevetni új tudományán, vállalva azt, hogy csurom vizes leszek. :)